Miért éppen gyertya? A válasz egyszerű: gyertyaimádó vagyok. No meg azért, mert meghatározó szerepet tölt be az életemben. Ezért döntöttem úgy, hogy Meseláng  oldalamon egybe gyűjtök minden információt, ami valamilyen formában a gyertyához és a gyertyagyújtáshoz köthető.

A gyertyához való különös kötődésem egészen gyerekkoromra nyúlik vissza. Falun nőttem fel és abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy együtt éltünk az én drága nagymamámmal, akitől oly sokat tanultam, és akinek oly sokat köszönhetek. Többek között ő tanította meg nekem, hogy a halottaink az életünk részei, ápolnunk kell az emléküket, mert amíg gondolunk rájuk, addig nem halnak meg.

Halottak napja

Az eltávozott szeretteinkről való megemlékezés akkoriban nem a külsőségekről szólt, hanem a lelki lecsendesedésről. Persze gyerekként nem tudtam így megfogalmazni, de családunkban mindig varázslatos hangulata volt e napnak, vagy inkább napoknak. A felkészülés, a ráhangolódás  olyan volt, mintha ünnepnapra készülnénk, bár a szó szoros értelemben nem ünnepeltünk, hanem ünnepélyesen emlékeztünk.

A halottak napját megelőző héten nagymamámmal körbejártuk a temetőt. Gondosan megtisztogattuk a sírokat, miközben nagyikám az elhunyt rokonokról mesélt. A legmisztikusabb a “gyerekek sírja” volt. A pici kis földkupac szerényen húzódott meg a magasra nőtt fák és a sűrű bokrok árnyékában. A sír négy kisgyermek testét takarta, akik közül egyik sem érte meg az egy éves kort. Nagymamám gyermekei voltak. Akkor még nem éreztem át, de mai fejjel, anyaként, még belegondolni is borzasztó, min ment keresztül a nagyim és mégis milyen méltósággal viselte a sorsát.

Gyertyagyújtás

Halottak napján a család együtt ment ki a temetőbe gyertyát gyújtani. A kertünkben nőtt krizantémokat és barna papírzacskóba csomagolt szálas gyertyákat vittünk a sírokra. Minden évben izgultam, hogy a gyertyagyújtást nehogy elmossa az eső vagy elfújja a szél. Az én gyertyagyújtásomat! Izgultam, hisz ez volt az év egyetlen napja, amikor gyerekként gyertyát gyújthattam.

A gyertyagyújtásomnak megvolt a maga rituáléja. Minden sírnál a földbe szurkáltam a gyertyákat, egyenlő távolságra egymástól, majd egyet közülük gyufával gyújtottam meg. Találgattam magamban, hogy sikerül-e lángra kapnia a kanócnak vagy sem, mielőtt a gyufa tövig ég és megperzseli az ujjam hegyét.

Azután a már égő gyertyával gyújtottam meg a többit is. Varázslatos látvány volt, amikor a két gyertya lángja először egyként égett, majd elválasztva őket a láng is ketté vált, de fényükből semmit sem veszítettek.  Néha annyira belefeledkeztem a látványba, hogy az olvadt viasz a kezemre cseppent, ami a hidegben hamar megdermedt és apró,  fehér viaszpöttyként vált le a bőrömről.

De ami ettől is csodálatosabb volt – még gyerekfejjel is – a délután szürkületében ezerszámra égő gyertya látványa, mint ezernyi apró csillag fénye. 

Gyertyakészítés

Azóta sok-sok év telt el, nagymamám is már csak az emlékeimben él, de a gyertya szeretete számomra nem veszített az erejéből. A gyertyagyújtás ma is ugyanolyan örömöt jelent, mint gyerekkoromban.

A gyertya olyannyira része maradt az életemnek, hogy pár évvel ezelőtt gyertyakészítésbe kezdtem. Eleinte hobbynak indult, de rövid idő alatt egy kisebb fajta kézműves vállalkozássá nőtte ki magát. Igazából nem is nevezhető vállalkozásnak, hisz csak a környezetemben felmerülő igényeket elégítem ki. Ennek az a legfőbb oka, hogy nekem az alkotás öröme a legfontosabb a gyertyakészítésben, ami nem egyeztethető össze a tömeggyártással.

Törekszem a minőségi alapanyagok felkutatására, hisz a tökéletes gyertya épp abban mutatkozik meg, hogy gyertyagyújtás után csendben és észrevétlenül teszi a dolgát: varázslatosan ég. A mai napig lenyűgöz a gyertya lángja. Néha olyan mozdulatlan, mintha állókép lenne, néha pedig riszálja magát, mint egy táncoslány..


A Meseláng egy újabb fejezet a gyertyák birodalmában tett kalandos utazásomban.

Meseláng – minden, ami gyertya